Minutes to Midnight
Elérkezett ez is. Több évnyi várakozás után a Linkin Park új albummal jelentkezett, melynek címe Minutes To Midnight lett. Nagy változásokat ígértek, és igen lassan csöpögtették az információkat, számokat, számrészleteket. Már mindezek megosztották a hallgatóságot, be kell vallanom, hogy jómagam is elég kritikusan állok hozzá mind a lemez meghallgatásához, mind az elemzés megírásához. Előre leszögezem, hogy dalszövegekkel nem kívánok foglalkozni, azt szépen mindenki megfejti saját maga számára.
Az albumról általánosságban. Mint fent említettem új hangzásvilágot ígértek a srácok. Ez sikerült. Előzetesen két szám került ki, amelyek újaknak voltak mondhatóak, a QWERTY és az Announcement Service Public. Előbbi egy elég keményre sikeredett szám, utóbbi pedig egy kellemes instrumental. Na, most aki erre a két számra alapozta a várakozásait az albummal kapcsolatban – mint például én – az nagyot fog koppanni. Ugyanis ettől is eltérő dologgal álltak elő a srácok (ezek nem kerültek fel az albumra, csak a legújabb LPU CD-re). A felállás, ha tagokban nem is, de szerepekben meglehetősen átalakult. Mr. Hahn háttérbe szorult, Chester pedig előtérbe került, kivéve egy-két számot, a rap-betétek így csak néha tűnnek fel, Mike inkább gitárosként és vokalistaként szerepel. A basszus sokkal jobban hallható, a gitártémák pedig sokkal letisztultabbak, nem annyira reszelősek, mint a nu-metal korszakban voltak. A dobtémák most sem bonyolódnak túl, bár azért ez sem ugyanaz már, mint régen. De elég az előzetes rizsából, vágjunk bele a számokba, egyenként!
A kezdő szám a Wake egy hangszeres intro. Egészen ígéretesen indul az album, még ha nem is a megszokott hangzásvilággal, de mindenképpen kellemesen.
Ezt követi a fanok által már a megjelenés előtt jól ismertnek mondható Given Up. A szám a többihez képest meglehetősen keményre és pörgősre sikeredett, de ez egyáltalán nem baj. Chester egyedül énekel benne, tehát azért ez már másféle pörgősség, mint annak előtte volt. Furcsa, mondhatni idétlen tapsolással indul, de a jó hosszú hörgés a számban azért jelzi, hogy Chaz barátunknak azért nem haltak el a hangszálai (még).
A harmadik szám az albumon a Leave Out All The Rest. Na, itt kezd el aggódni a kedves jó sok éve LP-fan hallgató. Nekem őszintén szólva, egy My December klónnak tűnt elsőre, a refrénben eltorzuló gitár ellenére is ugyanazt a hangulatot keltette bennem. Semmi különleges nincs a számban zeneileg számomra, abszolút nem egyedi, kezdhetünk aggódni, hogy valami elveszett már ebben a bandában. Töltelékszám.
A következő darab, a Bleed It Out azonban már oszlatja is a kételyt. Mike rappelése valahogy jóérzéssel töltött el. A szám hangzásvilága szerintem kicsit Guns ’N’ Roses-ra hajaz, de annyi baj legyen. Nekem kicsit száraznak tűnik, de lehet ez csak a túlságos „letisztultság” miatt van. Ettől függetlenül jó számra sikeredett, bár igen rövid, kicsit olyan érzése van az embernek, mintha csak egy kis jammelgetés lenne a stúdióból.
Ezt a számot a Shadow Of The Day követi. A sötétséget sugalló cím ellenére újabb tölteléket kapunk, és újra feltámadt bennem az a bizonyos kétely. Első hallgatásra nem túl sok különbséget lehet felfedezni a két számmal ezelőtt lévővel, legalábbis jelentőségében nem. Elég egyszerű kis számocska, vonósokkal, meg az album első szólócskájával a szám vége felé (olyan iszonyat nagy gitártekerésről azért nincs szó). Nyálszag.
Egy kis átvezető után (régi Lostprophets-szerűen) következik a már most gigaslágernek számító What I’ve Done. A szám komoly zongorával indít, a gitár torzított. Ettől függetlenül nagy keménységet ne várjon senki. Nekem csalódást okozott, mikor először meghallottam, mint első számot az albumról, nem ezt vártam. A számban van egyébként egy kis scratch, valamint Mike a szám végi „nánánázással” mint vokálos is feltűnik.
Aki a rapesebb témákat kedvelte az LP-től az a soron következő Hands Held High-ban teljes kielégültsét fog kapni. Na jó, teljeset azért lehet, hogy nem, nem egy High Voltage-ről vagy egy Dedicated-ről van szó. Simán elfért volna szerintem a Fort Minor lemezen is. Egyébként egész kellemes, csak az effektezett éneklés irritál benne, de az nagyon. Mike ebben a számban énekel, és Chester is feltűnik halkan a háttérben (ha minden igaz).
Nyolcadikként a már sokak által szintén előre ismert No More Sorrows következik. A számban csak Chester szólal meg. Katonás dobbal indul, metálosra sikeredett. System Of A Down-os hangzásmorzsákat vélek felfedezni az ének egyes részein. Fincsi darab, nekem kifejezetten tetszik, legalábbis az album nagy részéhez képest.
Ezt a Valentine’s Day követi. A cím ellenére nem kapunk olyan csöpögős dalt, mint várhatnánk. A szám fokozatosan bontakozik ki, ez tetszik egyedül benne. Amúgy nem nagy durranás, töltelékszámba megy.
A tízedik szám egy érdekes eset, az In Between nevet kapta. A számban szerepcsere van: Mike énekel, Chester csak néhol vokálizik. Abszolút semmi köze a rockhoz, ennek ellenére számomra az egyik legkedvesebb szám. Lassú ez is, mégsem csöpögős, sőt kicsit talán sötétnek is mondható, őszintének hallatszik. Lehet, hogy csak Mike személyes varázsa miatt? Mindenképpen kap itt az album egy piros pontot.
Utolsó előtti számként az In Pieces-t kapjuk. Furcsamód, ez sem olyan borzasztó, de mindenképpen szokatlan, mégis egyik kedvencemmé vált. A szám kicsit szárazon indul, aztán belép egy kis reggea-s gitár, sőt a szám végefele torzul és egy szólót is kapunk.
Az utolsó szám a több mint hatperces The Little Things Give You Away. Ezt ígérték az album nagy dobásának. Lassú szám ez is, szolid elektronikus alappal és kissé gyatra hangzású akusztikus gitárral. A szám lassan bontakozik ki, a gitárszóló előtt egy kis Tool-os megállás, aztán pedig ugyanolyan vontatottan folytatódik a szám, kapunk egy gyengén torzított gitárt, és Mike is beszáll az éneklésbe. Azért tudnék olyan LP számot mondani, ami ennél jóval nagyobb dobás.
Összességében véve csalódás nekem ez az album, pláne ha a Hybrid Theory-val kezdem el hasonlítgatni. Nagy újdonságot a zenei palettán nem tudnak felcsillantani, mondhatni elsilányultak, már-már pop-rockot játszanak. A remény azért ott pislákol, a QWERTY-féle számok talán még valamelyik fiókban ott hevernek, és arra várnak, hogy egy alkalommal kitörhessenek onnan, és keveredjenek azzal a stílussal, amit most kaptunk. Talán, ha duplaalbum lenne, és az egyik lenne ez, a másik pedig egy keményebb anyag, akkor magas pontot kaphatna a lemez (annál is inkább, hogy ennyi év után 44 perccel kiszúrják a szemünket). Azért hallgatható lemez, de azt hiszem, ebben az évben várhatunk nagyobb dobásokat is, és csak bizakodhatunk abban, hogy a Linkin Park ki tud törni abból a koncepcióból, amibe most belekerültek (szerintem nem maguk választották ezt az utat, ennél jóval több van bennük).
Ennek megfelelően a pontozásom:
5/10
